top of page
  • Writer's pictureSziveri Intézet

A Kosztolányi-család és Trianon

Köztudott, hogy Kosztolányit szülővárosa, Szabadka elcsatolása révén húsbavágóan érintették a trianoni békediktátum előzményei és következményei. Június 4-e apropóján annak jártunk utána, hogyan szólt bele a történelem az író családi életébe, hogyan alakult szülei és testvérei sorsa.


1918. november 12-én, amikor Linder Béla Belgrádban aláírta a magyar–szerb fegyverszüneti megállapodást, Szabadkán a lakosság virággal üdvözölte a bevonuló szerb katonaságot (Mák Ferenc: Magyarok a Vajdaságban. 1918–1945. Kronológia. Zenta, 2013, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 17.). Néhány nappal később azonban a katonai hatóság ideiglenesen betiltotta a magyar lapokat, leszerelték a magyar nemzetőrséget, a város közigazgatásának irányítása pedig fokozatosan szerb kézre került. Karakásevics Gábor, az újonnan kinevezett szabadkai főkapitány, valamint Miladinovics Szlobodán, a csendőrség vezetője valóságos rémuralmat vezettek be, amit a szerbek egy része is elítélően fogadott. November 25-én a Nagy Szerb Nemzetgyűlés döntött Bácska, Bánát és Baranya Magyarországtól való elszakításáról, s december 9-én már rendeletben tiltották meg „a magyar nyelvű oktatást mindazon iskolákban, amelyben a magyar diákokon kívül más nemzetiségű (elsősorban szerb és horvát) diákok is tanultak” (Mák, 2013, 20.), később pedig megsemmisítették az oktatási intézményekben található magyar állami jelképeket. 1919 januárjában olyan katonai bíróságokat hoztak létre, melyek októberig a civil lakosságra is érvényes joggyakorló hatalommal bírtak. A fő cél – Mák Ferencet idézve – „a teljes nemzeti őrségváltás, a magyar államiság fizikai, strukturális, szellemi bástyáinak a lebontása volt” (Mák, 2013, 26.).


Kosztolányi már a szerb megszállás hírét is kétségbeesve fogadta. „Az első halálos csapás most érte. Napokig nem mozdul ki a házból, égő arccal mered maga elé. Nem akarja hinni, nem akar belenyugodni. Kétségbeesve lázadozik. Fuldoklik a fájdalomtól. Ezekben a napokban új háborúról beszél és azt mondja, abban ő is résztvesz” – tudósít a feleség életrajzi könyve (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938, Révai, 229.). Az író édesapját a Szabadkai Főgimnázium igazgatójaként különösen érzékenyen érintette, amikor 1920 áprilisában az oktatási és művelődési miniszter rendelete szerint a magyar tanítóknak három éven belül sikeres vizsgát kellett tenniük a szerb nyelv ismeretéből, s ennek abszolválásáig csak ideiglenes alkalmazottként dolgozhattak. Id. Kosztolányi Árpád 1919 júliusában még így írt fiának: „Én az iskolai év végéig tanítottam a leánygimnáziumban is, most is bejárok naponta az irodába segíteni, mert munka nélkül nem tudok élni. Áprilisra nem kaptunk fizetést, de azóta rendesen járnak illetményeink.” (Id. Kosztolányi Árpád levele Kosztolányi Dezsőnek, Szabadka, 1919. júl. 16. In Dér Zoltán szerk.: A Kosztolányi család levelezéséből. Szabadka, 1988, Életjel, 63.)


Később azonban már nem tudott és nem is akart megfelelni az új korszak követelményeinek. Noha a szerb nyelvet társalgási szinten bírta, a vizsgára – melyre 1923. szeptemberi határidővel kellett volna jelentkeznie – alkalmatlannak érezte magát. Tekintettel életkorára, s a kötelező harminc éven felüli, plusz tíz évi szolgálatára, inkább nyugdíjaztatását kérte. A fölmentést először adminisztratív okokból nem kapta meg, ezért Kosztolányi Dezső Veljko Petrović szerb írónál járt közben az érdekében. A folyamodványt a gimnázium vezetősége végül márciusban fogadta el, s terjesztette föl a Közoktatásügyi Minisztériumnak, 1924. február 23-án pedig értesítette „a helybeli pénzügyi igazgatóság, hogy […] a múlt év augusztusától kezdve kapott 1200 dinár előleg helyett március elsejétől havi 1800 dinár nyugdíjat kap” (Dér Zoltán: Utószó. Egy új életrajz elemei. In Dér szerk., 1988, 408.), sőt 1925 őszén óraadóként visszatérhetett a gimnáziumba is.


A Trianon utáni helyzetnek köszönhetően a szülők és Kosztolányi Mária, az író húga nehéz anyagi körülmények közé kerültek (veszélyben volt a Magyar Általános Hitelbankban őrzött pénzük is, melyet a forradalmakkor a pénzintézet budapesti székhelyén helyeztek el) (Id. Kosztolányi Árpád levele KD-nek, Szabadka, 1920. jan. 7. In Dér szerk., 1988, 68.), illetve korábbi szolgálati lakásukból – mely a gimnázium épületében volt – is ki kellett költözniük. Kosztolányi orvos öccse időközben hazatelepült Szegedről, megnősült, és rendelőt nyitott, 1921-ben pedig megszületett a házaspár első leánygyermeke, Éva néven. Ifj. Kosztolányi Árpád nem sokkal később Palicsra, azt követően pedig Ludaspusztára került körorvosnak.

A családi levelezés elárulja, hogy az író és szülei a katonai cenzúra miatt kezdetben csak rövid levelezőlapokon keresztül érintkeztek egymással. Kosztolányi egyik névtelenül közölt cikkének utalásából pedig az is kiderül: nem egy ízben citromlével írták leveleiket, hogy a hatóságokat megtévesszék. Előfordult, hogy Kosztolányi Zágrábban adta föl levelét, hogy hamarabb célhoz érjen, ám ekkor is közel két hónapba telt, mire a szülők azt kézhez kapták. A hazautazás azonban már 1919 nyarától lehetetlenné vált: „Nagyon szeretnénk látni benneteket, de ne kísértsétek meg az idejövetelt, mert innen lehetetlen visszautazási engedélyt kapni”. (Id. Kosztolányi Árpád levele KD-nek, Szabadka, 1919. júl. 16. In Dér szerk., 1988, 63.) Augusztus folyamán id. Kosztolányi Árpád még illetőségi bizonyítványt is kiállíttatott fia részére, melyet Légrády Károly útján küldött el, a találkozás mégsem jöhetett létre.


Nem pusztán Kosztolányi nem tudott Szabadkára utazni, de családja sem Budapestre, aminek egy idő után már főként pénzügyi akadályai voltak. Kosztolányi édesapja 1922 végén írt levelében nemcsak arról panaszkodik, hogy négy éve nem látta fiát, hanem arról is, hogy nem követheti nyomon unokája fejlődését. Brenner Eulália egyik leveléből tudjuk, hogy a szülők Budapesten, 1918 augusztusában látták utoljára az írót. (Id. Kosztolányi Árpádné levele KD-nek, Szabadka, 1923. márc. 10. In Dér szerk., 1988, 81.) Kosztolányi végül 1923 szeptemberében köszönthette újra szüleit és testvéreit: szabadkai látogatását összekötötte huszadik érettségi találkozóján való részvételével, amikor több interjút adott szülővárosa újságíróinak is. „Rendkívül nagy szeretettel jöttem haza, mert ennek a városnak minden rögéhez szeretet fűz. […] Beck Salamon pesti ügyvéddel jöttünk együtt, a tízéves találkozó óta a legtöbb osztálytársamat nem is láttam. Most Popovics Milivoj meghívására jöttünk, ő is osztálytársam, nagyon kedves barátom” – nyilatkozta például a Hírlap munkatársának ([Nagy Andor]: Kosztolányi Dezsőnél. Hírlap, 1923. szept. 16. 5.; Pastyik László: Kosztolányi Dezső két vajdasági interjúja. 1923. szeptember és 1924. szeptember. Híd, 2012/3., 74–83.)


A békeszerződést követő, több éve várt találkozás mérföldkőnek számított Kosztolányinak az édesapjával való kapcsolatában is. A történelmi katasztrófa megviselte mindnyájukat, s az állását és lakását egyszerre elvesztő id. Kosztolányi Árpád megöregedett az eltelt időszak alatt. „Egy alacsony, szegényes szobába nyitottam be. Ott állt előttem gyermekkorom bálványa és férfi-eszménye, megtörve, összezsugorodva, őszen. Hunyorogva nézett felém. Amint szokta, kezét nyújtotta. De én nem fogadtam el, hanem két karomba szorítottam, össze-visszacsókoltam kezét-arcát, s közben – a vállán – elfordítottam fejemet, mert patakzott a könnyem és szájam eltorzult a zokogástól. Életemben először mertem megölelni és megcsókolni ekkor, mert éreztem, hogy megöregedett s többé nem az apám, hanem a gyermekem, aki az én gyámolításomra szorul” – emlékezett vissza az író édesapjáról szóló portréjában (Kosztolányi Dezső: Édesapám. In uő: Bölcsőtől a koporsóig. Budapest, [1933], Nyugat, 167–168.).

Felvételeink a Sziveri Intézet szakmai felügyelete alatt álló különgyűjteményből származnak. Lelőhelyük: Pannon Egyetem Könyvtár és Tudásközpont.

留言


bottom of page