Kosztolányi Dezső egész életében büszkén emlegette apai nagyapját, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc honvéd századosát, Kosztolányi Ágostont. Már kamaszkori naplójában anekdotázott kalandjairól, családi adatokat összegző följegyzéseiben Veress Sándor emigrációs emlékirataira is hivatkozott, később pedig portrét szentelt alakjának. A tőle örökölt ‘48-as öntudatnak köszönhetően tartotta március 15-ikét a legfontosabb ünnepnek.
A nagyapa a szabadságharc bukása után társaival együtt emigrációba kényszerült. Egy ideig Bulgáriában, majd Törökországban időztek, végül Kossuthékkal együtt indultak önkéntes száműzetésbe. 1851-ben a nagyhatalmak megegyeztek Kossuth és társai szabadon bocsátásáról, így a török kormány útnak indította emigránsainkat az Amerikai Egyesült Államok felé. Harczy Gábor főhadnagy vezetésével még a hajón megalakították a Magyar Dalkört, melynek a tenor hangszínű – eredetileg színészi pályára készülő – Kosztolányi Ágoston is tagja lett. Első föllépésüket a New York-i Castle Gardenben tartották, de a színház bérlője végül nem szerződtette őket. Ezután egy bizonyos Signor Busattival társultak, aki – énekesnő feleségével együtt – rokonszenvezett a magyar szabadságharc katonáival. Miután ez a műsor is megbukott, Kosztolányi Ágoston társaival komolyabb lehetőségek reményében Philadelphiába utazott. Okmányaik ügyében Kossuth Lajoshoz fordultak segítségért, aki elküldette számukra a szükséges papírokat.
Kosztolányi Dezsőné állítása szerint a „daliás nagyapa” az emigránsok könyvtárosa is volt, de a szabadságharcos emlékiratokban nem található erre vonatkozó utalás. Kosztolányi portréjából pedig az derül ki, hogy nagyapja „Philadelphiában, Newyorkban, Bostonban azzal kereste kenyerét, hogy zsákokat cepelt, selyemre festett és énekelt”, míg az író kamaszkori naplója arról tesz említést, hogy Kosztolányi Ágoston „beállt egy galvanoplasztikai gyárba, hol oly emberséges fizetést kapott, hogy képes volt saját pénzén hazajönni.”
Kossuth Lajos környezetéből sokan csatlakoztak a szabadkőműves mozgalomhoz is, miután e társaságok az emigránsokéhoz hasonló gondolatokat vallottak. Ha a szabadkőműves eszmék konkrétan nem is játszottak szerepet Kosztolányi nagyapjának életében, Kossuth alakja és a szabadságharcos szellemiség haláláig fontos maradt számára, sőt unokáit is e fölfogásban nevelte: „Egy tavaszi napon, amikor öcsémmel, húgommal künn játszom a kertben, kézenfog bennünket, behív a tisztaszobába, mely teljesen el van sötétítve. Fekete posztóval takart asztalkán gyertyák lobognak. Letérdepeltet mindhármunkat s arra kér, sohase feledjük, ma halt meg messze idegenben Kossuth Lajos.” (Kosztolányi Dezső: Daliás nagyapám. In uő: Bölcsőtől a koporsóig. Budapest, [1933,] Nyugat, 179. p.)
Az emigránsok végül 1857-ben kaptak császári kegyelmet, s Kosztolányi Ágoston az elsők között indult haza Topolyára, ahonnan aztán Szabadkára ment, hogy ott alapítson családot és alapozza meg egy rőfösüzlet nyitásával az egzisztenciáját.
A nagyapa által képviselt ‘48-as szellemiség vezérelhette a már gimnazista Kosztolányi Dezsőt, amikor 1900. március 15-én – ami akkor még nem számított munkaszüneti napnak – nem ment iskolába. Mindezek után kérdőre vonták, és az öntudatos fiatal így válaszolt: „Nem mentem iskolába, mert nagyapám, aki negyvennyolcas honvédszázados volt, arra tanított, hogy ez a nap a legnagyobb ünnepek egyike. Nem is fogok ezen a napon soha iskolába menni.” (Idézi Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938, Révai, 43. p.) Bár magatartásból beírást kapott, a következő évben már az igazgatói tisztet betöltő édesapja hivatalos ünneppé tette március idusát. „Sajnos, hogy a magyar kormány annyira rövidlátó, vagy rosszakaró, hogy a nemzeti újjászületés napját nem tudja méltóképpen megünnepelni, örvendetes pedig, hogy édesatyám, a hitvány »kéz alatt« adott utasítást megvetve, egész nap adott szünetet” – rögzítette a diák naplójában az akkori eseményeket (Kosztolányi Dezső: Napló. 1901. márc. 15. In Kosztolányiné… I. m. 88. p.).
A gimnáziumi önképzőkörbe újonnan belépő Kosztolányi – aki már az első üléseken feltűnést keltett harcias és vitatkozó magatartásával – szintén nem feledkezett meg a kossuthi örökségről. Az 1901. október 7-i díszülés keretében már az előadók közt szerepelt Visszaemlékezés okt. 6-ára című szövegével, melyet nemcsak Kossuth-mottóval indított, hanem igencsak patetikus hangnemben is írt meg: „Arad a magyar Golgotha, melyből az agy felidézi emlékezetével a múlt idő síri szellemét, az ifjú pedig lelkesedést merít a honszeretethez, s bár sok idő múlt el azóta, az aradi vesztőhely nyárfái még most is oly búsan susognak valamit, valami szép, valami szomorú regét, ezredéves multunkról, kilobbant dicsöségről meg még valamiről, de ne kérdezzetek miről, mert könyek tódulnak szemünkbe, s nem tudjuk megmondani…” (Kosztolányi Dezső: Október 6. In Szabadkai Főgimnázium Önképzőkör Érdemkönyve. Oldalszám nélkül. Városi Könyvtár, Szabadka, 91342/1956.)
A már budapesti újságíróként és egyben költőként debütáló Kosztolányi szabadkőművességhez való csatlakozását is nagymértékben befolyásolhatta az otthonról hozott ‘48-as szellemiség. A Március páholyba szóló felvételi kérelmet 1915. december 20-án olvasták föl, a jelentést Gonda Jenő titkár fogalmazta meg, a két kutató – Bakonyi Miksa és Bálint Lajos – pedig azt vizsgálta, hogy Kosztolányi megfelel-e a követelményeknek. (Lásd bővebben Berényi Zsuzsanna Ágnes: A szabadkőműves Kosztolányi Dezső. ItK, 1998/5–6. 787–796. p.) Bár a főmester ekkor Ranschburg Viktor, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. igazgatója volt, a „szokásoktól eltérően nem ő, hanem dr. Bakonyi Kálmán, a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy helyettes nagymestere írta alá a kutatói megbízást” 1915. december 30-án.
A Március páholyt 1909. március 15-én alapították a Petőfi páholy tagjai, mert nem tudtak közösséget vállalni korábbi fórumuk radikális irányával. A páholyban tevékenykedett például a nyugatos Király György és Pethő Sándor, az Élet munkatársa. Meglehet, hogy épp a katolikus lap szerkesztőjének javaslatára választotta az író a vele rokon értékrendet képviselő Márciust, mely már névválasztásával is a ‘48-as szellemiséget idézte. A páholy kiállt a női egyenjogúságért is, nem véletlen tehát, hogy Kosztolányi ebben az időszakban több írással szerepelt a Feministák Egyesületének hivatalos közlönyében, A Nő című kiadványban.
Az írót végül 1916. február 7-én, ötödmagával vették föl a Március páholyba (lásd [Szerző nélkül]: Március. Dél, 1916. márc. 25. 10. p.). A fiatalember elsősorban irodalmi munkássága révén fejtette ki szabadkőműves tevékenységét, ám pacifista, valamint szociális problémákat fölvető és az általános választójog mellett kiálló vezércikkeit is méltányolták testvérei. Mindezt mutatja, hogy 1916. december 18-án már legényfokba lépett, ám idővel elmaradt az összejövetelekről, 1917. május 22-én pedig huszonhárom társával együtt Világ néven új páholyt alapítottak.
Kosztolányi az őszirózsás forradalom idején a Pesti Naplónak dolgozott, mely napilap – Hatvany Lajossal az élen – nagy erőkkel támogatta Károlyi Mihályt és az őszirózsás forradalmat. Kosztolányi ekkori szerepvállalása ugyancsak kapcsolatban hozható a ’48-as örökséggel, lévén, hogy Károlyi épp a Függetlenségi és 48-as Párt vezetője volt, s az általa képviselt értékrend szintén összefüggésbe hozható a kossuthi elvekkel.
Kosztolányi már egyetemistaként ellentétbe került a radikális baloldali Vágó Bélával, valamint több cikkben is kifejtette a szocializmussal és az orosz forradalommal kapcsolatos kritikáját, így aztán a Tanácsköztársaság kikiáltását is idegenkedve fogadta. Ahogyan felesége fogalmazott: az író „keserűen nevetett”, illetve „nevetve kesergett” a vörös propagandán. „Mi polgárok vagyunk. Amit mi csinálunk, az polgári művészet és az marad, ha a fejünk tetejére állunk akkor is, mert mi a polgárságban gyökerezünk. Ami most történik, az ellenünk történik […] Mi magyarok vagyunk. Magyar nyelven írunk. Nem érzitek, hogy ez a nemzetköziség, a magyarság, a magyar nyelv ellensége?” – olvasható az életrajzi kötetben (Kosztolányiné… I. m. 230. p.). Kosztolányi Dezső pár nappal a kommün kikáltása előtt, a feszült belpolitikai helyzetben, is – feleségével és Horvát Henrik barátjával közösen – megünnepelte március 15-ét, ami az internacionalizmussal ellentétes ‘48-as alapállás újabb megnyilvánulásaként értelmezhető.
Az 1920-as, illetve 1930-as években ugyancsak meghatározó volt az író számára a nagyapja által képviselt értékrend, melynek nyomait nem utolsósorban publicisztikai szövegeiben, valamint értekezőbb jellegű tanulmányaiban – Petőfi munkásságáról is írt több helyütt – lelhetjük fel. Mindez aztán kiegészül a trianoni békeszerződés aláírását követő kultúrpolitikájával, mely azonban már nem tartozik szorosan e rövidebb kis esszénk tárgyához.
Fotók: 123rf; PIM/europeana.eu